Az idei januárom nagyon jól sikerült könyv olvasás szempontjából. 5 könyvet sikerült elolvasnom, amik között volt életrajz, regény és levélregény is.
Az évet Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről című könyvével kezdtem.
Ez egy cseppet sem mondható könnyű olvasmánynak a maga 440 oldalával. Mint azt a fülszöveg alapján megtudhatjuk, egy negyvenes éveiben járó nő (Eva) levelezését olvashatjuk, amiket férjéhez ír az után, hogy fia 9 embert öl meg középiskolájában, tizenhatodik születésnapja előtt pár nappal. Nem valós amerikai történetről van szó, viszont olvasás közben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ez csupán egy fikció, avagy a valóság elevenedik meg a sorok között. A könyv nagyon részletesen mutatja be mind a gyerekek születése előtti életét, álmait valamint ezeknek átalakulását illetve megszűnését Evanak. Levelezései nagyon őszinték, részletesek és húsba markolók, mind a házasságáról, gyerekeiről, saját gondolatairól, amiket sokáig ő sem mert bevallani magának. Több fontos kérdést is felvet a könyv, többek között, hogy mi is az a szeretet? Hova tart ez a világ? Mivel teszünk jót a gyerekeinknek?
Rendkívül elgondolkodtató, szemlélet formáló és mély nyomot hagy az emberbe ez a könyv. Azoknak tudom ajánlani, akik gyerekekkel foglalkoznak, vagy érdeklik a nevelési pszichológia. Viszont állapotos vagy gyereket tervező fiataloknak nem adnám a kezébe.
Szinte mindegyik általam olvasott könyvesetén elgondolom, hogy milyen lehet ez filmben? Így sokszor egy könyv elolvasása után a belőle készült filmet is megnézem. Ennél a könyvnél azonban nem tudtam várni addig, míg a végére jutok, így a könyv felénél megnéztem a filmet. Mint a legtöbb esetben itt sem lehet pár óra hossza alatt átadni a sok részletet, amit a könyvből megtudunk, viszont ennek ellenére a film is méltó a könyvhöz. A két főszereplő karakterét Evat és Kevint nagyon eltalálták. Könyv nélkül is átjön az író üzenete, azonban kár, hogy nehezen elérhető, csak feliratos formában lehet magyarul hozzájutni.
Januárra jutott még egy rendkívül inspiráló életrajzi történet, mégpedig Michelle Obama: Így lettem című könyve. Életem talán második vagy harmadik életrajzi könyveként olvastam Michelle Obama történetét. Ki ne ismerné Amerika első színes bőrű First Lady-jét? Ellenben ki az, aki tudja honnan indult? Milyen nehézségei voltak? Hogyan is vezet egy chicagói ház emeleti lakásából az út a Fehér házig? Igazi tündérmese nehézségekkel, előítéletekkel, igaz szerelemmel és végül sikerrel. Sok hétköznapi történetet oszt meg velünk Michelle, mellyel közelebb enged magához, belsőséges légkört teremt és eléri, hogy úgy érezzük magunkat olvasás közben mintha egy rég nem látott barátunkkal beszélgetnénk.
Nagyon érdekes, ahogy elmeséli a saját viszonyát a politikával, hogyan formálódott benne ez a globális nézet Barack elnökké válása folyamán. Azt érezhetjük, hogy egy hasonló nő és édesanya akárcsak mi, hasonló gondokkal, viszont több lehetőséggel a kezében hogyan tudja pozitívan használni First Ladyként kapott hatalmát. Hogyan lehet a kötelező protokoll megjelenéseket, beszédeket úgy előadni, hogy ne csak száraz politikai ígéretet halljanak az emberek, hanem megvalósítható terveket a mindennapok problémáira (gyerekek túlsúly kérdése, nők szerepe, fiatalok taníttatása).
Míg külső szemlélőként a csillogást, eleganciát, gazdagságot látjuk egy-egy elnök és családja kapcsán, Michelle elmeséli ennek az éremnek a másik oldalát is. Hogy hogyan mehet el a család egy ”spontán” fagyizásra golyóálló autóban testőrök jelenlétében? Milyen ha az elnökkel szeretne vacsorázni egy New York-i étteremben amihez ki kell üríteni az utcákat, az étterem összes vendégét és alkalmazottját előzetesen átvizsgálni? Miket mérlegel az ember amikor Hawaiin a nagymama karácsonyi látogatáskor lebetegszik a lányod, de másnap szavaznod kell Washingtonban a fegyvertartás szigorítását illetően?
Jó érzés kicsit bepillantani a kulisszák mögé, persze nem elhanyagolva azt a sok-sok intézkedést, melyet 8 éves mandátumuk alatt sikerül elérniük.
Igazi nőként, számomra a szerelem kialakulása Michelle és Barack között is a könyv egyik legizgalmasabb része közé tartozik. Hisz nincs jó könyv szerelmi szál nélkül, és felemelő olvasni, hogy hogyan lehet ezt az igaz, mélyről jövő szerelmet megtartani azokban az időkben is mikor a párodnak egy egész kontinens életét befolyásoló intézkedések súlya nyomja a vállát. Egy szó, mint száz: IMÁDTAM a könyvet. Ha valaki egy felemelő és (ismétlem önmagam, de) inspiráló könyvre vágyik ez nagyon kitűnő választás.
Tavaly év végén ismerkedtem meg a levélregény fogalmával, és a harmadik ilyen típusú könyvem Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre volt. Sok jó ajánlást hallottam a könyvről így gondoltam én is belevágok, de őszinte leszek: nekem nagyon nem jött át a könyv mondanivalója. Én hiszek abban, hogy nem jókor jött az én életembe ez a könyv. Lehet, ha pár évvel később olvasom nekem is az egyik kedvencemmé válik, most viszont egy vontatott, bár könnyed, de mégis sehová nem tartó olvasmánynak éltem meg, ahogy két ember véletlenül egymásra talál e-mail-ezes közben, majd több évnyi levelezés után, miközben szinte semmi egzakt információ csere nem történik, kialakul egy vonzalom, már-már szerelem a felek között. Én nagyon befejezetlennek is találtam a könyv végét. Tudom-tudom, van folytatása is, és lehet, hogy akkor teljesedne ki a könyv számomra is, ha azt is elolvasnám, viszont így, hogy az első részt is csak azért fejeztem be, mert nem szeretek könyvet félbehagyni, illetve tényleg egy könnyed olvasmány volt, biztos, hogy várat magára a második rész.
És végül a két utolsó könyv, amit januárban olvastam az Fredrick Backmantől Az ember akit Ovénak hívnak és Szentesi Éva Pedig olyan szépen éltek-je volt. Mind a két írótól már több könyvet is olvastam, így ezeket az élményeket egy csokorban, másik bejegyzésben osztom meg veletek.
Ha ilyen ütemben folytatom az évem könyv olvasás terén, mint a januárom volt, akkor a kitűzött 36 könyvre reális esélyt látok, és a mesekönyveket még nem is számoltam J
Mindenkinek csodás könyvélményeket kívánok! #olvassunkanyukak
